Felpróbált verseim
Első emlékem ruhabolt, anyám válogat, apám unatkozik,
én nézelődöm. A csillogós ruhák tetszenek, körülbelül három
éves vagyok. Anyám garbót választ és bársonynadrágot,
a próbafülkéhez vezet, rám adja, nem tetszik, és még az anyag
is szúr. Mondom, mást vegyünk, mondom, ezek megfojtanak,
minél előbb le akarom venni. Anyám szerint jól állnak, apám
érdektelen, szerinte csak hisztizem. Megkönnyebbülés,
mikor anyám lesegíti őket rólam, de végül megveszi. Nem
hordom új ruháim, inkább járok az elnyűttekben.
Anyám után rengeteg ruha maradt, volt, amit meg akart venni
a szomszéd néni, apám nem bírta odaadni neki. Nagyanyám hordta
őket, de az évek alatt mindből kifogyott, nekem még túl nagyok.
Ha felveszem, amiket rám hagyott, meglátom a versem. Versem
kiabálás, sosem hallott mondat, versem üresjárat, megkönnyebbülés
mégis, versem hiátus, a csípő két lökése közötti feljajdulás, versem
hajtű. Nem tudok nélküle végigmenni az utcán, pedig nem melegít
úgy, mint a kabát, amit bármikor otthon hagyok.
Beépülés
Oszlopot építek, majd falat, ablakot nyitok a túlvilág
felé, mintha még el tudnám hinni, van értelme, és közben
nem nézek fel. Keresem a kapcsolat lehetőségét, megragadom
az alkalmat, ami ígéri, elérhetlek még egyszer, anyám. Ha hinni
lehetne az életnek, most megváltozna, amit elrendeltetettnek
tartottam, most javamra fordulnának elhagyatottságban töltött
éveim. Mindig könnyű a nyár, és úgy játszik, hogy szépnek
gondoljam azt is, ami utána jön, hiba virágzik a rét, és hiába
zöldell bennem az erdő, gondolataimba befészkeli magát a tény,
az alapkövet te raktad le. Jó lett volna veled egyformának lenni,
vagy egy kicsit hasonlítani rád legalább, de az én testem tömb,
elmozdíthatatlan és súlyos. Összehordom a darabokat, ahogy egy
kupacba szórom, rövid ideig súrolják egymást, ahogyan súroltuk
mi is, és te egyáltalán nem adtál esélyt az összeolvadásnak. Bűneid
vannak, amiket nem akarok beismerni, bűneid, amiket ellenem
követtél el. Most mégis téglákat pakolok egymásra, neked építek,
hátha válaszaidat falhoz tapasztott füllel meghallhatom. Az anyagba
kell beleillesztenem magam, részei között legyek fuga, legyek
ragasztó. Az ablaktáblát még nem bírják el, növelni kell, stabilabbá
tenni a felületet, de ahhoz elég ennyi, hogy hinni kezdjek
benne, idén gyengébb lesz a tél.
(Megjelent az Alföld 2023/9-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Imreh Sándor munkája.)
Hozzászólások